Rácz Péter

(1960)

festő

Polifenomén festő. Komolyabb amatőr munkáit 1975-től készíti. Ekkoriban a helyi Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Kört látogatja. Első közös kiállítása Maksai János festőművésszel 1980-1981-ben volt. Pályájuk elején mindketten nagy hévvel keresték a művészi kifejezés rájuk legjellemzőbb formáját. Gondolkodására, kifejezésmódjára ekkoriban Kapcsa János festőművész (Álmosd, 1940 - 2011) volt jelentős hatással. 2010-től megújult ihletéssel alkot. Festményei eljutottak többek között Kanadába, Japánba, Oroszországba. Festés-technikáit az adott témához igazítja. Szívesen alkalmaz olajat, temperát, akrilt, tust és lakkot. Portréit, tájképeit ecset mellett evőpálcával, spatulával is készíti. Témái természetközeliek, gyakran mögöttes tartalommal bírnak. Kifejezőereje átlagon felüli. Kritikusai sokszor vidámabb, egyértelmű képeket kérnek számon rajta; az nem önnön sajátja.

Műveit RP - dátum, illetve Velikiy60 jelölésekkel látja el.

Dr. Pávay Tibor / esztéta:

"Én a festészetedet ebben a háromszög-kontextusban helyeztem el:

- egyfajta naturista (és nem naturalista) realizmus,

- az egzisztancialista "létbe vetettség"-et, szorongást reprezentáló posztmodern impreszzionizmus,

- és egyfajta "alulexponált" expresszionizmus.

Mindenből található benne elem - de egyik sem húzható rád teljesen, mint "lázadó" festőre. Egyben jeleztem, hogy meglátásom szerint Te nem a klasszikus, vagy a modern "kálosz" (=szépség) festője vagy, hanem (talán örök) útkeresőként sokkal inkább egyfajta posztmodern "hiányé" (ógörög káosz jelentése hiány, széles nyitottság, űr, és nem rendezetlenség!).
A realizmusból hiányzanak a határozott vonalvezetések. A lelki karakteredet követő impresszionizmusból a "szociális érzékenység" reprezentálása. Az expresszionizmusból a rendezett belső lelki tartalom túlexponáltsága, a határok, színek erősebb elmosása, összemosása.
Szerintem ezen irányzatok valamelyike mellett előbb-utóbb leteszed majd a voksot - vagy találsz egy saját utat.
Barátsággal: Tibi"

Debrecen, 2014.08.12.

Erdei Sándor (újságíró, költő) beszéde a

2015. 11.-22-i kiállításmegnyitón, a Debreceni Egyetem,

Zeneművészeti Kar,

Konzervatórium Galériájában

Monteverdi-ecsetinspirációk

Claudio Monteverdi zsenije a témája mostani képzőművészeti kiállításunknak. Nincs évfordulója sem a születésének, sem a halálának, de ő géniusza a világmuzsikának, nem kell hozzá apropó, hogy emlékezzünk rá, mint ahogy nem kell megindokolni azt sem, amikor Shakespeare- vagy Moliere-darab megy a színházban. Mindazonáltal a géniuszt újra fel kellett fedezni. Nemcsak Olaszországnak, hanem az egész világnak. Sőt ez az újrafelfedezés ma is zajlik. Nekünk szerencsénk van, mert a Monteverdi-énekkar jó ideje működik a városban, tudatosult tehát bennünk, hogy volt egy ilyen újlatin, lombardiai zeneszerző, de máshol másoknak nem volt ilyen könnyű. Évszázadok teltek el, vagy háromszáz év, amikor elkezdték ébresztgetni halottaiból a pedig halhatatlannak tetsző muzsikust, jelenlétéért pedig a XX. század tette a legtöbbet. S újabban mi, magyarok is. Hajdú-bihariak is, az az együttes pedig, amely itt koncertet fog adni Pazár István vezényletével, mindenképp.-

Claudio Monteverdi csodagyerek volt, csakúgy, mint Mozart vagy Liszt Ferenc. Cremonában született 1567 május 15–én, s Velencében hunyt el 1643. november 29-én. Abban a korban nagyon ritka volt, hogy valakinek ilyen hosszú legyen a látogatása a Földön, ő 76 évesen hunyt el. Barokk zeneszerző, pedagógus és karnagy volt, az opera komplex műfajának első nagy mestere. Apja, Baldassare Monteverdi orvos volt, hamar felismerte fia tehetségét, s támogatta tanulmányait. A tehetséges fiú a cremonai székesegyház karnagyának felügyelete alatt tanult. Első művét 15 évesen vetette papírra.

A kritikusok és zenészek azt tartják, hogy problémás vállalkozás Monteverdit játszani. Bár több mint 15 operát írt, csak 3 maradt fent. Pontosabban: egy hiánytalanul, kettő erősen hiányosan – az Arianna olyannyira, hogy csak egy szólónak a kottáját találták meg. Ám a „hiánytalanul” meglévő darabok is hiányosak: nincsenek rajtuk szólamok, hangszerek stb. – tehát nincs könnyű dolga az utókornak. Viszont a madrigáljai igen nagy figyelmet kaptak. Minden szöveg, kotta könyvbe rendezve és kiadva – ráadásul még a szerző által.

Ellenkező sors járt ki neki, mint mondjuk a XX. századi nagy magyar költőknek: életében hazájának egyik legnépszerűbb zeneszerzője volt, egész Itália-szerte játszották és szerették a műveit, halála után viszont egyik pillanatról a másikra kiment a divatból – majd 200 évvel később kezdtek el újra foglalkozni alkotásaival. Ekkor viszont végre külföldön is megszólaltak a kompozíciói, sőt a mai napig az opera egyik legnagyobb hatású szerzőjének tartják.

Külön érdekesség számunkra, hogy mint a mantovai herceg udvari muzsikusa, Magyarországon is járt. 1599-ben feleségül vette Claudia Cattaneo énekesnőt, egy udvari zenész lányát. Claudio és Claudia nagyon boldogan éltek. Nem is jött nekik jól, hogy Vincenzo herceg a török ellen készülődött, rokonát, II. Rudolf császárt (Rudolf magyar királyt) akarta megsegíteni. A herceg erődemonstrációra készült. Nem sajnálta a pénzt: csak saját kísérete 1500 főt tett ki és a zenészeit is magával vitte.

Monteverdi indulás előtt fiatal feleségét Cremonába küldte az apai házba. A hadjárat előkészületei a zeneszerző pénztárcáját sem kímélték: magának kellett gondoskodnia útiruháról, felszerelésről és a fellépésekhez az illő öltözékről. Baldassare doktor segítette fiát: nála maradhatott a felesége, s még pénzt is küldött neki.

A herceg és hadserege Innsbruckon, Linzen, Prágán és Bécsen át érkezett meg Magyarországra. Esztergomnál és Visegrádnál táboroztak le. A sereg elfáradt az úton, a katonák harci kedve alábbhagyott, ráadásul járvány ütötte fel a fejét köztük. Hogy a muzsikusoknak a herceg hogyan vette hasznát, nem tudni. Monteverdi sokat tapasztalt, a tábori élet különleges élményt jelentett számára, később a Tankréd és Klorinda párviadala című madrigáljában (amit újabban szcenírozva, operaszínpadokon is szoktak játszani) elevenítette fel. Muzsikájával lenyűgözte az ellenséget is: a török források nagy tisztelettel emlékeztek meg a „mantovai basa” csodálatos művészéről.

1607-ben bemutatták első igazi remekművét, az Orfeót. 1613-tól a velencei Szent Márk-templom karnagya, 1632-ben pappá szentelik. Megszületik oratóriuma, a Tankréd és Klorinda párviadala, s vele egy fokozottan drámai új stílus, amelynek csúcsa utolsó operája, a Poppea megkoronázása, a komplex lélekábrázolás mesterműve.

Az életrajzírók feljegyezték, hogy még Mantuában hivatalosan csak egyszerű violajátékosként állt a Gonzagák szolgálatában. Járandósága alacsony volt, s rendszertelenül kapta. Orfeo című operája olyan sikert aratott, hogy a herceg a következő évben fia esküvőjére újabb operát rendelt tőle. Az Arianna bemutatója is nagy siker volt. A zenészt közben súlyos csapás érte: Claudia meghalt, özvegyember lett. Többé nem nősült meg, két gyermekét egyedül nevelte. Később, amikor már a velencei Szent Márk-székesegyház karnagya volt, hamar megszerette a dinamikusan fejlődő várost, s jobban megbecsülték, mint Mantovában. Jóval több fizetést kapott, és a maga ura lehetett. A Gonzaga-ház többször hívta vissza Mantovába, de a zeneszerzőnek esze ágában sem volt visszamenni. Viszont a hercegi udvar felkérésére továbbra is komponált. Az 1630-as évek végén megnyíltak az első nyilvános operaházak Velencében, Monteverdi pedig az egyik legkeresettebb színházi ember lett. Az idős mester 1643-ban már nem tudta ellátni feladatait, s hamarosan meg is halt.

A komponálás nem volt könnyű számára. Sokat szenvedett felesége halála, kínzó fejfájásai, s hajszolt munkatempója miatt. Lassú volt, pontos és megfontolt, szenvedett, ha szorította a határidő, amiről pedig azt mondják, hogy a legnagyobb ihlető. 1608-ban volt alkotóereje teljében, de túlhajszoltnak és alulértékeltnek érezte magát. Túl sok feladatott kellett rövid idő alatt teljesítenie. Az Ariannán kívül 1500 verssort kellett megzenésítenie.

Kortársai elismerték a nagyságát és jelentőségét, műveit Itália-szerte játszották, de Európa többi részébe nem jutottak el. Az Orfeo első külföldi előadása csak 1904-ben volt Párizsban. Mivel nyomtatásban nem jelentek meg az operái, sokáig egyoperás szerzőnek ismerték, az Odüsszeusz kéziratát csak 1881-ban, a Poppeáét csak 1888-ben fedezték fel. Kéziratainak nagy része megsemmisült: Mantovában német zsoldosok, Velencében francia katonák hordták szét, semmisítették meg őket.

Több mint száz év telt el anélkül, hogy bárki is megemlékezett volna róla. Az 1800-as évek első felében Carl von Winterfeld kiadott egy tankönyvet, amely ráirányította a figyelmet. A zenetörténészek elkezdtek kutatni Monteverdi után, s lassan kezdetét vette műveinek újra felfedezése. 1881-ben megjelent az Orfeo első modern kiadása. Ettől kezdve itt-ott előadtak már Monteverdi-operát. Az Orfeót 1913-ban a Metropolitanben is színre vitték.

Az igen termékeny, XX. századi magyar lektűríró, Passuth László életrajzi regényt írt róla A mantovai hercegi udvar muzsikusa címmel.

Rácz Péter festményei kerültek a szemünk elé ez alkalommal, ő vállalkozott arra, hogy idézi Monteverdi szellemiségét, illusztrációkkal szolgál bizonyos művei egy-egy jelenetéhez. S persze a mestert is látjuk itt – nem is egy portrén, különböző életkorokban ábrázolva. Ezek természetesen korabeli vagy valamivel későbbi megmintázások másolatai - nem tehetett mást a késői (mai) kor piktora, Rácz Péter (vagyis Velikyi60), minthogy hiperrealista módon reprodukálja ezeket az ábrázolásokat.

Máskor nagyvonalú, inkább motívumokat ragad meg, hangsúlyoz laza ecsetvonásaival, nem törekszik részletezésre, nem aprólékos ábrázolással van találkozásunk, hanem atmoszférikus lényegmegragadással, ennél fogva egy expresszionista festő munkáit láthatjuk. Más (korábbi) művei kapcsán nevezték őt impresszionistának, de szerintünk inkább az expresszionista jelző áll rá. Az impresszionista a színeset keresi a térben, s ha megtalálta, részletesen megfesti azt, tobzódik a nüanszokban, hisz mindenképpen tetszeni akar. Az expresszionista nem, a tetszésnél fontosabb neki önnön belő képvalóságát minél hűbben megjeleníteni. Önmagához akar hű lenni, nem valami vélt vagy valós külső igényhez. Az expresszionizmus jelenlétére utal a belső (vagy lelki) tartalom túlexponáltsága, a határok, színek erősebb elmosása, összemosása.

19 + 5 tábla képezi a tárlatanyagot. Mivel Monteverdi erősen kötődött a velencei köztársasághoz, Velikiy60 megfestette nekünk a dózse címerét, megjelenik előttünk (nemcsak lelki szemeink előtt) Orfeusz és Eurydiké, ide villan Torquato Tasso alakja, Monteverdi író-költő-drámaíró kortársa, aki Megszabadított Jeruzsálem c. eposzával megalkotta a világirodalom egyik legjelentősebb művét, s akit őrültség gyanújával kórházban ápoltak, majd 51 évesen meghalt, nem tudván megvárni, hogy VIII. Kelemen pápa Itália költőfejedelmévé koszorúzhassa.

Rácz Péter 1975 óta fest kisebb-nagyobb odaadással, a Medgyessy Kör foglalkozásait is látogatta. Mintegy 35 évvel ezelőtt közösen állította ki munkáit Maksai Jánossal. Mindketten ifjonti hévvel keresték a rájuk leginkább jellemző, nekik leginkább megfelelő kifejezési módokat, ábrázolási formákat. Rácz Péter gondolkodására, alkotási módjára ekkoriban Kapcsa János volt legnagyobb hatással. Mintegy öt éve újult szorgalommal fest, munkái eljutottak a Föld távolabbi országaiba is, mint Oroszország, Japán, Kanada. Szívesen kísérletezget a legkülönbözőbb anyagokkal: az akrillal, az olajjal, a temperával, lakkal. Pálcikák, spaknik, spatulák is festőeszközei közé tartoznak olykor az ecsetek mellett - portréi, tájképei mintázásakor. Táblái határozottan figurálisak, naturálisak-természetelvűek, absztrakt játékoknak nemigen látja értelmét. Látványainak mögöttes tartományaiban, övezeteiben nyugodtan kutathatunk közvetett gondolati tartalmakat.

Gondolom, sokan egyet értenek velem, ha kimondom: megjelenítő képessége, mintázó-tükröző képessége átlagon felüli, nagyon sok adottság ott rejlik az ő kezeiben, ujjaiban, no meg persze az agytekervényeiben. Látásmódja lényegre törő, hamar rálel egy-egy alkotandó kép szubsztrátumára, s könnyű kézzel viszi felületére képekbe transzformált mondanivalóját. Mára bizonyára nagyon komoly művésszé válhatott volna, ha kezdettől szívvel-lélekkel szolgálja az ecsetet, ha korábban művészi pályára lépett volna.

Remekül tud gondolatot vizualizálni, vagyis látható dimenziókká másítani, jól ismeri az átjárhatóságot gondolat és képiség között.

Vannak, akik azt mondták róla, hogy festhetne olykor közérthetőbben, nem ennyire intellektuálisan, s lehetnének a táblái olykor derűsebbek-vidámabbak is, de ő olyan festőművésznek látszik, aki nem tud lemondani a filozófiai értelemben vett GOND kifejezéséről, nem valószínű tehát, hogy elmozdulna valamiféle szimplicitás felé. A szándékoltan jelentéses festési mód látszik tartósan jellemezni.

Fölvillan persze itt a mediterrán derű is a királykék éggel, nagy-nagy fogékonyságot mutatott a Monteverdi-behatásokra, művész lévén magasan áll benne az asszociativitás szintje.

Volt, aki egzisztencialista jelleget olvas le az ő tábláiról, olyan művésznek sejtve őt, aki fájlalja az ember árvaságát, gyámolítatlanságát, Istentől való elhagyatottságát, mások tulajdonítanak neki bizonyos lázadó hajlamot, megint más valaki a posztmodern hiányérzet megfogalmazódásait látja a képein.

Azért is tudnak ezek a festmények élménnyel szolgálni, mert alkotójuk élményképes ember, van benne szenzibilitás Monteverdi zsenijére reagálni sajátos, piktorális eszközeivel.

Minden okom megvan tehát arra, hogy a kedves közönség figyelmébe ajánljam Rácz Péter sajátos, határozott színvilágú festményvilágát, s ki-ki döntse el, meddig jutott az alkotó az ecsettel viaskodás „donkihótei” útján.

A kiállítást megnyitom, s élményteli találkozást kívánok Monteverdi alakjával, szellemiségével, majd’ félévezredes mélységből fölzengő műveivel.

Köszönöm szépen a figyelmet!

Rácz Péter

(1960)

festő

Elérhetőség